Sziasztok!
Egy rendhagyó bejegyzéssel készültem nektek, melynek az ötlete már régóta forrt bennem, így kapóra jött Alexa kezdeményezése, a #beszeljunkrola, melynek célja a figyelemfelkeltés, hiszen senki sincs egyedül. Az Instagram profilomon beszéltem erről egy kicsit, de ott eléggé korlátolt a karakterszám, ezért bővebben kifejtem itt a gondolataimat.
Életem legcsodálatosabb, és az egyik legmeghatározóbb momentumaként az örökbefogadásomat tudnám felhozni. Azt előre leszögezem, hogy erre nem gondolok negatív eseményként, sőt, ettől jobb családot nem is kívánhatnék magamnak, azonban mint ahogy mindennek, ennek is vannak hátulütői.
Egy hetes csecsemőként kerültem a szüleimhez, de nyilvánvalóan akkor még nem értettem semmit a körülöttem lévő világból. Akkoriban, mikor ez történt, szinte főbenjáró bűn volt, ha egy nőnek nem született gyereke - sajnos sokan ezt a mai napig így gondolják -, ezért tulajdonképpen a támadások célpontjává vált a családom, de leginkább én.
Számos felnőtt képtelen elfogadni, ha valami nem a megszokott formában történik, és emiatt gyakran ellenséges lépéseket tesz. Viszont a gyerekek sokszor még szörnyebben viselkednek náluk, habár ez köszönhető a szüleiknek is. Így történt, hogy 4 évesen, az óvodában tudtam meg, hogy örökbefogadtak. Felkészületlenül ért - bár fogalmam sincs, hogy ezt lehet-e jó időpontban és körülmények közt közölni -, és letaglózott, hogy anya nem anya, de mégis, hiszen akkor még nem láttam bele ennyire a háttérbe. Ezzel természetesen romba dőlt az addig dédelgetett és kialakított családképem, a szüleim hiteltelenné váltak a szememben, valamint szorongás lett úrrá rajtam. A gyerekek napi szinten korcsnak tituláltak, hangoztatták, hogy szülők nélkül fogok meghalni, és sosem leszek teljes értékű ember. Szerencsére a szüleim tudták kezelni a helyzetet, de ez mind köszönhető egy pletykás, pályakezdő óvónőnek és pár szülőnek, akik semennyi empátiával sem rendelkeznek. Valószínűleg könnyebb volt egy örök életre szóló sebet ejteni egy kisgyereken, mint elfogadónak és segítőkésznek lenni.
A haragot már réges rég elengedtem, a szorongásom is elmúlt - ezt javarészt köszönhetem annak, hogy rengeteget olvastam, és ez segített továbblépnem -, de ezeket a sebeket örökké a szívembe vésve fogom hordozni. Ha nem ért volna fájdalom, most lehet, hogy én is csőlátású felnőttként élném az életem, és olyanná váltam volna, mint akiket tiszta szívemből megvetek. Tudom, hogy nagyszerű szüleim vannak, csodás családba kerültem, és ha csak fele olyan jó anyja leszek majd a gyermekemnek, mint amilyet nekem adott a sors, akkor már boldogan halok meg.
És te, kedves olvasó, aki velem tartott ezen az érzelmi hullámvasúton, ne feledd, hogy sosem vagy egyedül, és bármit is akarjanak veled elhitetni, értékes és pótolhatatlan vagy! Viseld büszkén a sebeidet, és ne engedd, hogy a múlt árnyai a mélybe taszítsanak!
Találkozunk a következő bejegyzésnél, legyen szép napotok! :)
Fanni
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése