Jennette McCurdy: Örülök, hogy meghalt az anyám {Értékelés}

Sziasztok!

Nem olvastam még memoárt, de éreztem, hogy Jennette esetében kivételt kell tennem; tinédzser koromban az egyik kedvenc sorozatom szereplőjeként szimpatizáltam vele, és ezzel a figyelemfelkeltő kötetcímmel tudtam, hogy meg szeretném ismerni mélyebben a munkásságát és a személyiségét. Szerencsére nem csalódtam, de a szívem darabokban.

Adatok:

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
ISBN: 9789635976805

Oldalszám: 368

Fordító: Rácz Kata

Eredeti cím: I'm Glad My Mom Died

Megjelenési dátum: 2024. 04. 30.
Itt tudod megrendelni

Fülszöveg:
Szívfacsaró ​és szellemes memoár az iCarly és a Sam és Cat sztárjától.
Jennette McCurdy hatéves korában járt először szereplőválogatáson. Az anyja álma az volt, hogy sztárt faragjon az egyetlen lányából, Jennette pedig bármit megtett volna azért, hogy boldoggá tegye az anyukáját. Úgyhogy belevágott az anyja által „kalóriamegvonásnak” nevezett módszerbe, alig evett, és naponta ötször állt mérlegre. Tűrte az átfogó otthoni szépítkezéseket, miközben anyja korholta, miszerint „Láthatatlan a szempillád, érted? Szerinted Dakota Fanning nem festi az övét?”. Jennette-et egészen tizenhat éves koráig az anyja fürdette, eközben osztozott vele a naplóján, az e-mail-fiókján és a lány összes bevételén is.
Jennette rendíthetetlen részletességgel meséli el mindezt – ahogy arról
is beszámol, hogy mi történik, amikor egy álom végre valóra válik, és a nyakába szakad a hírnév. Bár az anyja a fellegekben jár, fan club moderátorokkal e-mailezget, és a keresztnevükön szólítja a paparazzókat („Helló, Gale!”), Jennette-et felemészti a szorongás, a szégyen és az önutálat, ami étkezési zavarokban, függőségben és egy sornyi egészségtelen kapcsolatban mutatkozik meg. Ezek a problémák csak súlyosbodnak, amikor nemsokkal azután, hogy megkapja az újabb főszerepet, az anyja meghal rákban. Végül Jennette a gyógyulás útját választja, és úgy dönt, életében először azt fogja tenni, amit valóban akar.
Ez a kötet jóleső elfogulatlanságával és sötét humorával inspiráló történet az alkalmazkodóképességről, a függetlenségről és annak öröméről, amikor az ember saját maga samponozhatja be a haját.
Megrendítően humoros és sokkolóan őszinte vallomás.
Ismerd meg az év legsikeresebb életrajzát!

Véleményem a borítóról:
Egyszerre igényes és figyelemfelkeltő borítót kapott a kötet, szerintem megragadja az ember tekintetét az élénk színeivel és a közismert írónővel.

A történetről és a szereplőkről:
Katasztrófa. Még egyszer kihangsúlyozom: KATASZTRÓFA ez a könyv. Ne, itt ne állj meg az olvasással, és ne temesd el magadban már is a könyvet - mert bizony erről nagyon is beszélni kell.

Ha hozzám hasonlóan te is a Nickelodeon tévécsatornán nőttél fel, akkor legalább egyszer, de lehet, hogy inkább százszor találkoztál már az Örülök, hogy meghalt az anyám írójával, Jennette McCurdy-vel. Jennette az előbb említett csatorna tinisztárja volt, a nevéhez fűződik többek között az iCarly és a Sam és Cat sorozat. Azonban ebbe a könyvbe belelapozva hamar kiderül, hogy az az élet, amit kicsiként még én is irigyelve figyeltem, egy valóságos rémálom, hiszen a rivaldafény mögött súlyos, fájdalmas titkok lapulnak.

Jennette McCurdy az iCarly-ban

Az Örülök, hogy meghalt az anyám egy memoár, amiben a szerző visszaemlékezik az életére. Nem elemzi túl magát, minden fejezet úgy íródott, ahogy megtörtént, mindenféle szépítés és maszkolás nélkül. Jennette gyerekévei is éppolyan részletesek, mint a felnőttek, és a narráció különlegessége, hogy valóban teljesen úgy íródtak meg ezek a részek, mintha egy gyerek fejében lennénk; az észlelés és az események sorozatának összekapcsolása pont olyan értelmi szinten van, mint egy 5-6 évesé. A kicsi Jennette érzi, hogy van valami furcsa és rosszul működő dolog a családjában, csak éppen azt nem fogja fel, hogy minden rossz történés forrása az anyja. A nő Jennette-en keresztül akarja elérni és beváltani az álmait, miszerint egyszer híres színésznő lesz. Tekintve, hogy ez nem adatott meg neki, ez a védtelen kislány tökéletes játékszer számára, aki úgy táncol, ahogy ő fütyül. Debra McCurdy volt Jennette napja, holdja és minden csillaga, sokáig minden jobbnak tűnt, ha az anyukája vele volt... aztán elkezdődtek a színészkedéssel töltött évei. Na meg persze a mártírkodás, a manipuláció, a lelki-testi bántalmazás és érzelmi zsarolás.

Debra egy ráktúlélő volt, emellett pedig elég erősen nárcisztikus és már-már bipoláris. Ezekkel a szavakkal nem csak divatból dobálózom, a könyvet elolvasva ezek a jelzők olyan világossá válnak, mint a nap. Igazából ennyivel szinte össze is lehet foglalni a személyiségét, mert más érdekes nem volt benne, csak a betegsége és az állítólagos áldozatai, amit egy szem lányáért hozott. Sajnálatos módon Debra egyáltalán nem törődött azzal, hogy Jennette mit is szeretne valóan, minden egyes próbálkozását valamilyen új hobbiba kigúnyolta és leszavazta, emellett olyan rövid pórázon tartotta a lányát, hogy az egyszerűen beteges (még Jennette tizenhat éves korában is az anyja borotválta őt, minden forgatásra elkísérte, beköltözött a lánya saját lakásába hívatlanul stb.). Nem tudnám jó szívvel azt mondani erre a nőre, hogy anya, pláne azok után, amennyi fájdalmat okozott Jennette-nek. 

A legrosszabb az egészben, hogy a fiatal lány mindezt hihetetlenül olvasmányos módon írta meg, így könnyen bele tudtam feledkezni az olvasásba, és így aztán hihetetlenül nehéz volt emlékeztetnem magam arra, hogy halló, ez a valóság, nem pedig fikció!. Bele sem merek gondolni, hány család és hány gyerek hullik darabokra egy-egy ilyen szülőnek köszönhetően. Jennette élete csak egy a sok közül, de végre talán egy új hullám indul el, és többen szólalnak meg ilyen témában is.

A holtak és az anyák nem szentek. Ugyanolyan esendőek és bűnösek, akárcsak a társadalom többi része, de erről gyakran megfeledkezünk, főleg a mostani világszemléletben, mikoris nem vagy igazi nő, ha nincs gyereked... De őszintén, melyik a becsülendőbb: az, ha inkább nem szülsz, mert tudod magadról, hgy alkalmatlan vagy anyának, vagy inkább az, hogy a mentális problémáidról megfeledkezve sanyarú sorsra ítélsz egy gyereket csak azért, hogy neked jobb legyen? Na ugye. Nem való mindenkinek gyerek, nem való mindenkinek anyának. Normalizálni kéne azt, hogy megnyíljunk ilyen dolgokról is, hiszen az anyaság nem áll meg ott, hogy minden tárgyi értéket megkap a gyerek; egy jó anya teljes vállszélességgel áll a gyereke mellett, nem pedig a betegségére hivatkozva bábot csinál belőle. Jennette többször is megkapta azt a mondatot kiskorában és felnőttként egyaránt, hogy az anyja azért van rosszul, mert ő nem teljesít elég jól - mi ez, ha nem zsarolás, érzelmi terror?! Arról nem is beszélve, hogy a saját anyja erőszakolta rá az anorexiát, aminek következtében tovább maradt kislányos teste, így még kelendőbb volt a filmiparban... agyrém, és ez csak a jéghegy csúcsa.

Hihetetlenül mély nyomot hagyott bennem ez a könyv, akármilyen kegyetlen is. Egy szakdolgozatnyi hosszúságú kibeszélő is kevés lenne terjedelemben róla. Nagyon elgondolkodtató, igazán explicit, nem takargatja sem a drogfüggőséget, sem az étkezési zavarokat, és en bloc szerintem megviseli az olvasót - vagyis engem egészen biztosan megviselt. Végtelenül sajnálom Jennette-et és a hozzá hasonló gyerekeket, elmondhatatlan düh fortyog bennem minden egyes alkalommal, mikor eszembe jut ez a könyv, de nem tudom kiverni a fejemből. Csak azoknak ajánlom, akik készen állnak egy velős, szókimondó memoárra. Kell hozzá egyfajta érettség és nyitottság. 

Top 3 kedvenc idézetem:

1. "Nem szeretem, ha megfigyelnek. Azt szeretem, ha én vagyok a megfigyelő."
2. "Az a baj, hogy ha egy hiba után ostorozzuk magunkat, a bűntudatra és a frusztrációra, amit amúgy is érzünk a hibánk miatt, rápakoljuk a szégyent is. Az a bűntudat és a frusztráció segíthet abban, hogy továbblépjünk, de a szégyen… a szégyen megrekeszt. Bénító érzés. Amikor belekerülünk egy szégyenspirálba, sokkal inkább hajlamosak vagyunk elkövetni ugyanazokat a hibákat újra és újra, ami eredetileg kiváltotta bennünk a szégyenérzetet."
3. "Mindig elfelejtem, hogy észérvekkel hatni az észszerűtlen emberekre…észszerűtlen."

Összességében: 5☆
Na, ezek után én is örülök, hogy meghalt Jennette anyja.

Hallottam már százszor, hogy halottról vagy jót, vagy semmit, de igenis normalizálnunk kell azt, hogy a holtak nem szentek - ezt pedig Jennette életén keresztül tökéletesen láthatjuk is.

A szerző hatalmas utat járt be egészen kicsi kora óta, megismerte a tinisztárok életének magasságait és borzasztó mélységeit, de ezekben az időszakokban egy dolog (vagy inkább személy) sziklaszilárd stabilitással maradt mellette - az anyja. Azt gondolhatnánk, hogy ez inkább áldás, semmint átok, de ilyen mennyiségű rosszindulatot, manipulációt és testi-lelki bántalmazást nem tud elfeledtetni semmi. Idegőrlő belegondolni abba, hogy Jennette-en kívül még hány gyermeknek és családnak kell szenvednie egy ilyen anya - anya egyáltalán az ilyen?! - miatt, és mennyi olyan eset van, ami napvilágra sem kerül. Összeszorul a szívem minden kicsi életért. Nagyon könnyen beszippantott a könyv Jennette olvasmányos stílusa miatt, de épp ezért volt iszonyatosan fájdalmas emlékeztetnem magam arra, hogy ez bizony nem fikció, hanem a valóság.

Hálás vagyok, amiért a magyar könyvpiacon teret kapott ez a memoár, de csak azoknak ajánlanám, akik lelkileg elég erősnek érzik magukat ehhez. Nagyon emlékezetes olvasmányélmény marad számomra, és lehet, hogy egyszer még elő fogom venni - de csak miután sikerült kellőképpen megemésztenem magamban.