Victoria Aveyard: A kettétört birodalom {Értékelés}

Sziasztok!

Victoria Aveyard írónő neve ismerősen csenghet a legtöbb könyvmoly számára; másik sorozata, a Vörös királynő hatalmas ismertségnek örvend, világszerte rajonganak érte a YA-olvasók. Tavaly volt szerencsém megismerkedni az előbb említett sorozatával, ami szuper élmény volt, ezért érdeklődve vetettem bele magam A kettétört birodalomba is. Köszönöm a recenziós példányt a kiadónak!

Adatok:

Kiadó: GABO
ISBN: 9789635662791

Oldalszám: 680

Fordító: Hári Katalin

Eredeti cím: Realm Breaker

Megjelenési dátum: 2022. 05. 27.
Itt tudod megrendelni

Fülszöveg:
Különös sötétség terjed Vigilia földjén. Még a tengerparti kis faluban élő Corayne an-Amarat is érzi. A sors egy legendákból előlépett halhatatlan és egy könyörtelen bérgyilkos képében toppan be az ajtaján, akik felfedik előtte, hogy egy ősi vérvonal utolsó leszármazottja, és csak az ő hatalmában áll megmenteni a világot a megsemmisüléstől.

Egy szívében bosszút forraló férfi ugyanis soha nem látott sereget gyűjt, és a világ alapjait forgatja fel. Egy ellopott, különleges karddal a kezében az egész birodalmat hajlandó széttörni, csak hogy az ura lehessen, és csakis Corayne állíthatja meg.

Corayne különcökből álló, szedett-vedett csapata élén kétségbeesett hajszát folytat az idővel, hogy végrehajtsa a lehetetlent, és a vérében pezsgő mágiával lezárja a kapukat, amelyeket soha nem lett volna szabad kinyitni.

Véleményem a borítóról:
Igen, erre gondolok, mikor azt mondom, hogy szép, igényes, részletgazdag YA-könyvborítókra vágyom. Minden apró motívum a helyén van, az összkép pedig egyszerre mesés és vészjósló.

A történetről és a szereplőkről:
Minél több interjút olvastam Victoria Aveyarddal, annál biztosabb lettem benne, hogy szeretném olvasni ezt a könyvet. No meg persze nagyon kellemes a korábbi tapasztalatom vele, hiszen a Vörös királynő tavaly igazi meglepetést okozott - nem gondoltam volna, hogy ilyen jó és maradandó élmény lesz belőle. Igaz, sokáig tologattam magam előtt ezt a könyvet miután megérkezett, de azt hiszem, ki kellett várnom a megfelelő hangulatot hozzá. Még egyszer köszönöm a GABO kiadónak a recenziós példányt!

Amit előre leszögezek: ez nem egy lejárató poszt. Nem tagadom, hogy 3-3,5 csillag közé tudnám belőni a kötetet, de úgy érzem, ez még nem a világ vége, sőt, ez még a nagyon is olvasható kategória nálam, habár több dolgot is sérelmeztem. A továbbiakban egy kis ismertető után ezeket a sérelmeimet fogom részletezni, természetesen kulturált stílusban, ahogy eddig is tettem a bejegyzéseimben.

Erős nyitófejezetet kapunk, amelyben az írónő már húrszálakkal, átjárókkal és halottakból álló sereggel kezd. Meg kell hagyni, egyből felcsigázott vele, már csak azért is, mert egy látszatra nebáncsvirág karakteren keresztül mutatja be ezeket. Első szereplőként Andryt ismerhetjük meg, aki egy nemes apródjaként részt vesz egy elsőre nyertesnek tűnő csatában, azonban arra nem számít, hogy minden harcos meghal az ütközetben, legyen szó halandóról vagy halhatatlanról. A fiú csodával határos módon elmenekül a pokoli kinézetű hadsereg elől, és egyenesen Eridához, a birodalom királynőjéhez megy a rossz hírrel.

Erida eleinte keveset szerepel, de ahogy előrehaladunk, őt és az indítékait is egyre jobban megismerjük. Andry mindent megtett annak érdekében, hogy megértesse a fiatal uralkodónővel a helyzet komolyságát, de mondandója süket fülekre talál. Erida legnagyobb motivációja az, hogy a birodalmát még hatalmasabbá és legyőzhetetlenné tegye, a terve megvalósításának érdekében pedig mindenre képes lenne. Az ő karaktere számomra olyan volt, mint Cersei a Trónok harcából - egyrészt meg tudtam érteni, másrészt nem tudtam vele szimpatizálni.

Mindeközben a háttérben a halhatatlan Dom és a bérgyilkos Sorasa szövetkezik, hiszen mindketten tisztában vannak azzal, hogy valóban a világ sorsa forog kockán. Dom tudja, hogy egy fiatal lány képes lenne megmenteni az embereket és a halhatatlanokat egyaránt, de legelőször meg kell találniuk és meg kell győzniük őt. Ez a lány pedig nem más, mint az egyébként kalitkába zárt Corayne, aki bármit megtenne azért, hogy világot lásson és szembeszegüljön manipulatív anyja akaratával. A röviden ismertetett szereplők sorsa keresztezi egymást, és kezdetét veszi a harc a birodalom megóvásáért, mindeközben váratlan és kiszámíthatatlan helyekről érkeznek a támogatások és a hátbaszúrások, a győzelem pedig korántsem garantált, hiába nemes a hőseink célja.

Mint láthatjátok, nézőpontokban bővelkedik a történet, ez pedig néha sok. Mikor belerázódtam volna az egyik szálba, már azonnal karaktercsere volt, ez pedig újra és újra megismétlődött közel negyven fejezeten át. A fejezetek nem túl rövidek, sőt, de az igazság az, hogy ez a 680 oldal borzasztóan el lett nyújtva. Ezzel el is érkeztünk a legnagyobb problémámhoz, ami az, hogy feleslegesen ilyen hosszú ez a könyv. Victoria nagyon részletgazdag és művészi leírásokkal gyarapította a történetet, kezdve a karakterek ruházatával, a helyszínek szemléltetéséről nem is beszélve, ami akár jó is lehetett volna, ha nem erről szólt volna a könyv fele. Sajnálom, a felesleges túlírtságot nem szeretem, hiszen semmit nem tett hozzá számomra az élményhez egyik ilyen rész sem. Ezt az energiát sokkal inkább a karakterek hangjainak megkülönböztetésébe és fejlődésébe kellett volna fektetni. Hiába volt a szereplőknek külön nézőpontja, a narrátor külső szemlélőként volt jelen, ezáltal egysíkú lett számomra az egész, nem találtam köztük sok különbséget az alapvető eltéréseiken kívül. Olykor felbukkan egy-egy gondolatfoszlány az adott szereplő nézőpontjában, amelyet dőlt betűkkel olvashatunk, de arányaiban túl kevés ilyen mondat van egy-egy fejezetben, ezáltal nehéz bármilyen érzelmet is kicsikarnunk magunkból a szereplőket illetően.

Az egyik legproblémásabb karakter számomra pont az volt, aki körül szinte az egész világ forgott - szerintem ebből kitaláltátok, hogy Corayne-re gondolok. Eleinte egy kis piszmogó, okoskodó penészvirágnak volt beállítva... és az is maradt. Pont. Elég általános és elterjedt az a húzás a fantasyírók körében, hogy egy átlagos tinilányból világmegváltó hőst varázsolnak, és sokszor ez be is jön - gondoljunk csak az Üvegtrón sorozatra, ahol Celaena is tizenévesen lett a király bajnoka. Azt gondolom, hogy Aveyard is ezt szerette volna elérni, csakhogy túl kevés energiát tett bele abba, hogy kibontsa Corayne értékeit. A kötet végére nem lett sokkal erősebb, ugyanúgy megmentésre volt szüksége, egyáltalán nem találta fel magát és úgy összességében nem változott. Azért ez elég kiábrándító, ha azt nézzük, hogy egy ilyen főszereplőnek kell rendelkeznie a világ sorsáról, nem? A kiábránsultságom pedig a többi karakter tekintetében is fokozódott, pedig olyan ígéretesek voltak, tele vágyakkal és nemes célokkal...

Az erős és érdekfeszítő kezdet után a könyv közepe valahogy ellaposodott. Alakultak a dolgok, de unatkoztam közben. Nem mondom, bőven akadtak akciódús fejezetek, ráadásul újabb és újabb karakterekkel ismerkedtem meg, de a leírásoknál teljesen elvesztett az írónő. Komolyan, nyomokban sem éreztem azt a stílust, ami a Vörös királynő olvasása alatt hatást váltott ki belőlem, de lehet, hogy ez a személytelen elbeszélésmód hibája is. Ötletem sincs, mi lesz ennek a sztorinak a kimenetele, egyszerre érdekel is, meg nem is.

Természetesen lenyűgöző elemei is vannak ennek a könyvnek, amik miatt megéri tenni vele egy próbát. Habár a szereplők sokszor idegesítőek, maga a cselekmény mégis érdekes, és annak ellenére, hogy sokszor bénán viselkednek a karakterek, mégis drukkoltam nekik minden rizikós jelenetnél. Nem mellesleg a világfelépítés nagyon precíz és kidolgozott, habár kezdetnek ez is sok(k) lehet. A kötet elején és végén található térkép segítségünkre lehet olvasás közben, hiszen a szereplők számos helyszínen megfordulnak, a térképet nézve pedig nagyjából nyomon tudjuk őket követni.

Ha valamihez hasonlítanom kellene ezt a történetet és magát az egész világot, akkor azt mondanám, hogy ez a Trónok harca, az Üvegtrón és A gyűrűk ura ötvözete. Azt hiszem, Aveyard sok műből ihletődhetett, és ez leginkább a könyv hangulatán mutatkozik meg, amivel nincs is baj. Pont megfelelő arányban csippentett le az előbb említett művekből, hogy aztán a sajátját egy icipicit megfűszerezze velük, de A kettétört birodalom még így is egyedi maradt a zsánerében. Ha egy kalandos high fantasyra vágysz halhatatlanokkal, kalózokkal és változatos csatajelenetekkel, akkor szerintem ez tetszeni fog. Nekem még kellett volna egy kis romantikus szál, hogy jobban élvezni tudjam, de ez csak egyéni vélemény. Végezetül pedig itt hagynék egy zenét, ami számomra teljesen a könyv hangulatát idézi - katt >>ide<<!

Top 3 kedvenc idézetem:

1. "A mesék és mendemondák mindig az igazságban gyökereznek."
2. "A félelmet nem semmibe venni, hanem irányítani kell."
3. "– Egyetlen birodalomban sincs olyan lény, aki ne tudna szeretni – felelte Dom indulatosan."

Összességében:
Két gondolat cikázott át a fejemen a történet befejezése után: túl sok, ugyanakkor túl kevés volt ez a könyv. Alig vártam, hogy olvashassam, bár a terjedelme miatt egy ideig tologattam magam előtt (mostanában nemigen estek jól az ehhez hasonló féltéglák), de pár nappal ezelőtt végre rávettem magam. Egyelőre nem tudom, hogy jól tettem-e.

Valószínűleg túl sokat vártam tőle a Vörös királynő után, de azt hiszem, ez igazán nem az én hibám. Az a könyv szuper sorozatkezdés volt, pedig ezt ritkán szoktam mondani. Ehhez képest A kettétört birodalom nyomokban sem tartalmazta az általam eddig ismert Aveyard-stílust; mintha egy teljesen más író alkotta volna meg ezt a szöveget.

Annak ellenére, hogy az adott pillanatban nem találtam meg a könyvben azt, amit kerestem, mégis tudom ajánlani. Többszöri átgondolás után is úgy érzem, hogy kifejezetten Trónok harca feelingje van, tehát ha stílusban egy ahhoz hasonló sorozatot keresel, csak rövidebb változatban, akkor szerintem ez jó választás lehet.