V. E. Schwab: The Invisible Life of Addie LaRue {Értékelés}

Sziasztok!

Régen írtam már utoljára angol nyelvű könyvről, most mégis azt érzem, hogy szükségem van arra, hogy beszéljek erről a kötetről. Bízom benne, hogy sokan felfigyeltek majd ezáltal Addie LaRue történetére, főleg úgy, hogy nagy esély van arra, hogy magyarul is megjelenjen.

Adatok:

Kiadó: Titan Books
ISBN: 9781785652509

Oldalszám: 560

Megjelenési dátum: 2020. 10. 06.

Fülszöveg:
When Addie La Rue makes a pact with the devil, she trades her soul for immortality. But there's always a price – the devil takes away her place in the world, cursing her to be forgotten by everyone.
Addie flees her tiny home town in 18th-Century France, beginning a journey that takes her across the world, learning to live a life where no one remembers her and everything she owns is lost and broken. Existing only as a muse for artists throughout history, she learns to fall in love anew every single day.
Her only companion on this journey is her dark devil with hypnotic green eyes, who visits her each year on the anniversary of their deal. Alone in the world, Addie has no choice but to confront him, to understand him, maybe to beat him.
Until one day, in a second hand bookshop in Manhattan, Addie meets someone who remembers her. Suddenly thrust back into a real, normal life, Addie realises she can't escape her fate forever.

Véleményem a borítóról:
A feljebb látható képen csak azt a verziót láthatjátok, amit én olvastam, de ezen kívül számos kiadásban megjelent ez a kötet, és meg kell mondjam, mind lenyűgöző! Sokáig nem tudtam beszerezni ezt a könyvet, mert mindenhol elfogyott, és a végére már úgy voltam vele, hogy bármilyen borítóval meg lennék elégedve, de titkon efelé húzott a szívem, és örülök, hogy a polcomon tudhatom ezt a szépséget.

A történetről és a szereplőkről:
V. E. Schwab munkássága nem ismeretlen számomra. Tudom, hogy kiemelkedő írónak számít hazai és nemzetközi körökben is. Korábban már megismerkedtem vele az Egy kegyetlen dal kapcsán, amit évekkel ezelőtt nagyon szerettem, de az idő múlásával egyre kevésbé érdekelt a folytatás, és inkább el is adtam a duológiát. Ennek ellenére egy kedves barátnőm, Szilvi hatására mindenképp meg akartam kaparintani ezt a könyvet, mert annyit áradozott róla, hogy felkeltette a figyelmemet, no meg persze GoodReads-en is elég jónak számít a 4,32-es átlagával. Egy nagyon kedves molynak köszönhetően sikerült beszereznem egy használt példányt az eredeti ár töredékéért, ráadásul nagyon szép állapotban van, szóval kifejezetten szerencsésnek mondhatom magam ilyen téren.

Tudom, hogy az olvasóim többsége inkább magyar nyelvű könyvekkel üti el az időt, és ezzel nincs is baj, hiszen én is ezt csinálom, de az ő kedvükért röviden összefoglalom magyarul a fülszöveg tartalmát. 1714-ben a 23 éves Adeline LaRue házasságra kényszerül a franciaországi Villon kisvárosában. Addie mindig is többre vágyott az unalmas és egyhangú kisvárosi életnél, világot szeretett volna látni már kislány kora óta, de ez nőként, abban a korban kifejezetten nehéz és igazából lehetetlen. A mindennapjait egy tőle jóval idősebb barátnője, a régi istenekhez imádkozó Estele szokta csak feldobni valamennyire, de ő is tudja, hogy Addie ettől jóval többre hivatott. Ahogy a 18. században ez általános volt, a lány szülei csak meg akarták házasítani őt egy tisztességes emberrel, azonban Addie a házasság köteléke elől elmenekülve az erdőbe rohan, és addig imádkozik, amíg besötétedik, és ekkor követi el a legnagyobb hibát, ami az egész cselekmény mozgatórugója.

Az éjszaka válaszoló istenek köztudottan megátalkodottak és gonoszak. Az isten, akivel Addie találkozik, a sötétben él, és olyan alkukat köt a halandókkal, amelyek kezdetben nagyon is vonzónak tűnhetnek, de minden alkunak van egy ára. Luc esetében minden halandó ugyanazt fizeti neki, ami nem más, mint az emberi lélek. Addie kétségbeesésében már bármibe beleegyezne, ezért elcseréli a lelkét az örök szabadságért és függetlenségért, de hatalmas árat fizet érte; az ég világon senki sem emlékszik rá ezután az este után, a szülei elfelejtik a leányuk arcát, Estele nem ismeri fel régi barátnőjét, és Addie teljesen magára marad.

Addie története két szálon fut. Felváltva követik egymást a jelenben történtek és a múltbéli emlékek, ezért emiatt eleinte kifejezetten lassúnak éreztem a cselekményt, és sok dolgot nem is értettem. A könyv negyedénél már elkezdtem kapizsgálni, hogy erre azért van szükség, mert így épül fel szép lassan a főszereplő jelleme. Sorban érik őt az arculcsapások és a kudarcok, mégsem adja fel, és habár sokszor érzi azt, hogy közel a vég, nem adja meg Lucnak azt az örömet, hogy harc nélkül csak feladja a lelkét, hiszen mi az ember lélek nélkül?

Addie szemén keresztül láthatjuk a 18. századbeli Párizst, a későbbi Olaszországot, Németországot, bálokra és színházakba szökhetünk be, a múzeumokról már nem is beszélve; ugyanakkor szemtanúi lehetünk a himlő pusztításának, az első világháborúnak és sok más tragikus eseménynek is. Imádtam, hogy a lapokról sütött a szeretet a művészetek iránt, pláne azért, mert Addie nem az emberek emlékezetében, hanem a műveiben maradt meg inkább. A holtpontra ért művészek számára ő volt a múzsa, a lefesthetetlen, lefotózhatatlan, "valamiért mégis olyan ismerős"-lány, aki a feledhetősége ellenére nyomot hagyott a történelemben.

Háromszáz évnyi tengődés után képzelhetitek, mekkora sokk volt Addie számára, hogy egy random könyvesbolti eladó, Henry emlékezett rá. Sokáig nem derül ki, hogy ez a véletlen minek köszönhető, és nem is szeretném elszólni magam, de engem nagyon megérintett, hogy így egymásra találtak, és Addie is esélyt kapott egy viszonylag normális életre - még akkor is, ha Luct nem illik csak úgy hátrahagyni.

Nagyon-nagyon érzelmes volt ez a kötet. Oké, én alapból is nagyon empatikus vagyok, és hajlamos vagyok magamra venni a karakterek érzéseit, de Addie bánata és magánya mélyen belém ivódott arra a pár napra, amíg olvastam. Annyira lehangoló volt az esete, és elmondhatatlanul sajnáltam, habár bebizonyította több ízben is, hogy mennyire kemény csaj. Itt most nem arra kell gondolni, mint a tipikus YA-fantasy könyveknél, hogy kitűnően forgatta a kardot, vagy háborúba vezette a népét ésatöbbi... nem. Addie jelleme volt nagyon-nagyon erős és kitartó. Persze, valamennyire megtörte az állandó bizonytalanság, és egy idő után nem is reménykedett, de úgy is emberként viselkedett, hogy tulajdonképpen már rég nem volt az. Nem tagadom, sokszor nem láttam a könnyeimtől, és biztos vagyok abban, hogy nem én vagyok az egyedüli.

Bevallom, hogy ennyi megpróbáltatás és szenvedés után nagyon vágytam egy aranyos, szép és boldog lezárásra... de mi lenne abban a poén? Természetesen Schwab addig csűrte-csavarta a szavakat, és addig fűzögette a különböző szálakat, hogy nem kifejezetten azt a végkifejletet kaptam, amire számítottam és amit annyira vártam. Érzelmesre sikerült, ezt kár is lenne cáfolni, a maga módján szép is, de mégis idegőrlő. Pont az történt, ami meg sem fordult a fejemben, szóval igazán hatásosan tette fel a pontot az i-re az írónő.

Kellett egy pár nap, hogy leülepedjen ez az egész, és hiába ültem az értékelés felett, nem tudtam azonnal megfogalmazni, hogy mit érzek. Még most is nehezen találom a szavakat, és képtelen vagyok átadni azt az élményt, amit Addie története nyújtott nekem. Nagyon remélem, hogy hamarosan a magyarul olvasó molyok is a kezükben tarthatják ezt a szuper kötetet, és biztos vagyok benne, hogy én is sűrűn újra fogom olvasni majd Schwab remekművét.

Top 3 kedvenc idézetem:

1. "Everyone has their fallen foes, their battle scars."
2. "„These days, everyone's looking down,” muses Sam. „It's nice to see someone looking up.”"
3. "„But isn't it wonderful,” she says, „to be an idea?”"

Összességében:
Ahogy befejeztem a könyvet, már le is ültem megírni az értékelést róla, pedig ilyet kifejezetten ritkán csinálok. Annyian istenítették ezt a könyvet, hogy tudtam, nekem is el kell olvasnom, pedig nem vagyok nagy V. E. Schwab rajongó. A rengeteg pozitív ajánlás mellett a fülszöveg és a borító végérvényesen meghozta a kedvemet Addie történetéhez, és hónapokig ácsingóztam utána, míg végre sikerült beszereznem. Mondanom sem kell, nagyon örültem neki, olyannyira, hogy igyekeztem mindent félrerakni azért, hogy azonnal elkezdhessem olvasni.

Na, hát ez egyáltalán nem volt olyan egyszerű olvasmány, mint amennyire gondoltam. Ez nem tipikusan az a könyv, ami elé leültem, és egyhuzamban kiolvastam. Időre volt szükségem ahhoz, hogy belerázódjak, egyrészt azért, mert viszonylag kevés angol nyelvű könyvet olvasok - viszont nagy örömömre egyszer sem kellett a fordítóra támaszkodnom -, másrészt a cselekmény miatt is. Végtelenül sajnáltam Addie-t, és annyira belemerültem az életébe, hogy elkezdtem teljesen átérezni azt a bizonytalanságot és szomorúságot, amin ő nap mint nap keresztül ment háromszáz éven át. Néha-néha felbukkant egy reménysugár, ami örömre adott okot, de hamarosan mind tovaszállt, kivéve egyet, aki nem más, mint Henry, hiszen ő kivételesen emlékszik Addie-re, ráadásul pont ugyanolyan elveszett, mint a lány.

Nagyon nehéz megfogalmazni, hogy mit érzek konkrétan, mert túl sok mindent érzek egyszerre. Valahogy a zsigereimben éreztem, hogy ennek bizony nem lesz rózsaszín, habos-babos happy end a vége, mégis bíztam benne, de tulajdonképpen nem csalódtam a befejezésben. Schwab stílusa lenyűgöző, gyönyörűen ír, és habár néhol kicsit lassú a cselekmény, ez csak segít abban, hogy Addie karaktere kibontakozzon és felépüljön. Megszerettem ezt a történetet, és bízom benne, hogy hamarosan a magyarul olvasó molyok is belevethetik magukat V. E. Schwab remekművébe. :)